|
A mai napon az RTL Klub műsorában kísértem nagy figyelemmel a szeparációs szorongásról való nyilatkozatát, próbáltam telefonon elérni is Önöket a műsorban, de biztos vagyok benne, hogy nem én voltam az egyedüli, így a neten Ön után kerestem. Nekem a következő lenne a problémám, félelmem, de lehet, csak túlzott aggódás... (legalábbis a körülöttem lévő személyek tartják annak). 36 éves anyuka vagyok, és van egy kisfiam, aki jövő héten tölti a 10. hónapját. Én úgy vettem észre, hogy a kettőnk esetében nem igazán működik vagy él ez a bizonyos szeparációs félelem…
Néha néha vannak jelei, de nem igazán erőteljesek vagy túlzottak. Ádámom igazából egy roppant életvidám, folyton mosolygós, érdeklődő és izgága kisfiú, folyton jön-megy, matat, rágcsál, felfedez. Szellemileg és mozgásfejlődésbelileg minden rendben van nála, már totyog, lépeget valamibe kapaszkodva, megért bizonyos kéréseket is. Napközben, mikor kettesben vagyok vele, igaz: követ mindenhová, meg ha már álmos vagy éhes, akkor felkéredzkedik, belém kapaszkodik, ha leülök mellé, akkor mászik rám, meg ha fáradt akkor bújik is – de mindezeket például anyukámmal is megteszi, sőt láthatóan jobban szimpatizál vagy jobban szereti anyukámat, mert ha vendégségben vagyunk náluk vagy ők nálunk, akkor ő az elsődleges pont, akit megtalál és akihez felkéredzkedik. Akkor kezdtem el leginkább aggódni e témával kapcsolatban, amikor azt vettem észre, hogy nem fél az idegenektől, nem ijed meg, nem kezd bele a bizonyos keserves sírásba, mindenkire ezerrel vigyorog és kacérkodik a villamoson, a parkban, társaságban stb. A napokban is vagy egy tucat idegen vette körül, és semmi félelem nem látszott rajta, legfeljebb csak nyugodtabb, csöndesebb volt, kicsit kikerekedettebb szemekkel. Kettő illetve három hónapja volt egy-egy alkalom, hogy amikor ismeretlen személlyel maradt egy pillanatra, akkor keserves sírásba kezdett, de azóta semmi hasonló. Mindenkinek a kezében jól érzi magát, sőt: neki mintha mindegy lenne, hogy kinek a kezében csak kézben legyen, csak foglalkozzon vele valaki. Én gondolok egy-egy tényezőre, hogy miért alakulhattak ki mindezek, illetve, hogy szerintem miért nincs felém igazi ragaszkodásal, melyek a következők:
– Rövid ideig, két hónapig szoptattam, kevés anyatejem volt, így már az elején kiegészítő tápszert kapott.
– Altatásokkor következetesek próbáltunk lenni, annak érdekében, hogy ne kényeztessük-kapassuk el, így nem ugrottunk rögtön az első felsírásra, hanem hagytuk őt váratni, sírni egy picit.
– A játszócumikat nem igazán fogadta el, az ujját szopizza önmaga megnyugtatására.
– Legtöbbször babakocsiban való ringatásra alszik el, ez volt részünkről a leghatékonyabb elaltatás. (Ha kézben próbálom ringatni, akkor feszeng, ha kiságyba teszem, akkor vergődik, forgolódik, rendszersen feláll, ezért maradtunk a babakocsis felállásnál, ha melléfekszem, akkor is feláll, keresztbe kasul mászkál rajtam, majd' összeesik, olyan fáradt, de csak vergődik és erőteljesen cuclizza az ujját.)
– Anyukám heti egy-két alkalommal találkozik vele és jobban elkényezteti, babusgatja őt.
– Leginkább az első három-négy hónapban feszült, ingerült voltam, nem tudtam igazán élvezni az anyaságot, leginkább azért, mert nem kaptam segítséget, támogatást (legfőképp a páromtól), és mert nem volt sikeres a szoptatás. Úgy éreztem: minden rám szakadt és rám maradt. Nem tudtam utolérni magamat az egyéb teendőkben, nem tudtam magammal foglalkozni stb. Próbáltam mindenben megfelelni, mindent elvégezni, de soknak bizonyult.
– Az elejétől fogva vittük magunkkal mindenhová, emberek közé, talán ezért is szokhatta meg a nagyobb társaságot.
Így utólag ezekre gondolok, mi miatt sérülhetett a kötődés. Próbáltam a hónapok alatt erősíteni, kenguruztatni magamon, mellette elaludni, vele fürdeni, ruhámat mellé tenni a kiságyába éjszaka, hasonlók, de nem érzek igazi változást. Mit jelenthet a jövőre nézve mindez, ha valós alapú mégis az aggodalmam, vagyis hogy nincs kellő kötődés köztünk, legalábbis az ő részéről?
Vágyom arra, hogy hozzám bújjon és engem akarjon minden esetben, hogy engem tekintsen az anyukájának: az elsődleges biztonságos támaszának, hogyha majd a játszótéren elesik, akkor hozzám szaladjon oda, és tőlem várja a megnyugatást. Hogyha kikerülök a látóteréből, akkor keressen és sírjon utánam. (Ha kiságyba vagy járókába beteszem, és megpróbálom otthagyni, akkor sír, az igaz, de csak azért – szerintem –, mert kevés ott a mozgástere, meg nem szeret egyedül lenni, nem tud utánam jönni, de mint említettem: szerintem mindegy, hogy ki teszi bele az ágyba, csak ne hagyják ott egyedül őt.
Ön szerint a „kisregényemben” leírtak alapján valós az aggodalmam, sérült lehet köztünk a kötődés, vagy akár kialakulhat még később is nála ez a bizonyos szeparációs félelem, kötődés?
Levelem elolvasását, esetleges válaszát, segítségét előre is nagyon köszönöm.
Tisztelettel:
H.J.
Kedves H.J.!
Köszönöm bizalmát, levelét olvastam. Levele alapján az gondolom, hogy mindent jól csinált, egészségesen fejlődik Ádám. A kötődés terén is minden a legnagyobb rendben, a kisfia biztonságosan kötődik Önhöz. A szeparációs szorongás jeleit ön is észlelte, azonban eleve kevés alakalom vagy lehetőség kínálkozott, hiszen Ön többnyire együtt van kisfiával. Hozott több olyan példát is, melyek azt mutatják, hogy volt olyan, hogy nem maradt meg másnál, sírt, ha Ön eltávolodott. Kifejezetten jó jel, hogy ő ennyire barátkozó, szívesen teremt kapcsolatot idegenekkel. A kiegyensúlyozott, kifelé forduló babáknál tapasztalok hasonlót. Természetes, hogy vendégségben a nagymama közelségét keresi, akit ritkábban lát. Ez nem jelenti azt, hogy őt jobban szereti! Ne feledje: az, hogy Ön ott van, megadja neki azt a biztonságot, hogy másokhoz is kapcsolódni tudjon.
A gyermek temperamentuma, veleszületett személyiségjegyei, tapasztalatai és a kialakított érzelmi biztonsága együttesen határozzák meg a szeparációs szorongás megnyilvánulási formáit. Szerencsés, hogy ez enyhébb Ádámnál, és lehet, hogy kettő éves koráig még lesznek ezzel kapcsolatosan tapasztalataik. Mikor már nagyobb helyváltoztatásra lesz képes, jobban el tud távolodni öntől, akkor várható, hogy az anya elvesztésétől való félelem felerősödik. 2 éves kor tájékán is előjöhet a szorongás, hiszen ekkor a pici már szívesen bóklászik, saját autonómiáját igyekszik kialakítani, és ez meg is rettenti. Eltávolodna, de csak a biztos hátország: az anya jelenlétét érezve. A biztonságosan kötődő gyerekekre jellemző, hogy szívesen fedezik fel környezetüket, hiszen az anya által közvetített bizalom alapjára ráépül „a világ egy biztonságos hely” képzete is.
Összefoglalva én azt látom, hogy Ádám szépen, harmonikusan fejlődik, és biztonságosan kötődik Önhöz. Jó úton jár: kevesebb agyalás és aggódás, több ösztönös tett lenne jó. Ne hagyja magát elbizonytalanítani egy 2 perces tvműsor vagy bármi más hatására! Hallgasson a megérzéseire: minden gyerek egyedi, a tankönyvi példa egy az egyben senkire sem igaz, csak Ön tudja, hogy mi a jó a kisfiának.
Üdvözlettel:
Deliága Éva
Kedves Éva! Utólag is nagyon köszönöm a segítségét és szakértői biztatását, megnyugtató sorait. Nagyon megkönnyebbültem utána, hogy jól cselekszem, és hogy nincs a kisfiam és köztem űr. Azonban mégis úgy érzem, hogy nem az igazi a kettőnk kapcsolata (felőle). Igazából mindez csak akkor mutatkozik meg, amikor anyukám jön hozzánk, vagy mi megyünk hozzájuk, és olyankor a gyerek, mintha teljesen megváltozna, csak anyukámhoz akar menni, a lábába csimpaszkodik és hisztizik, hogy vegye fel, engem ilyenkor észre sem vesz, nem is foglalkozik velem, csak anyum után kepeszt. Pedig csak hetente egy alkalommal találkoznak, ilyenkor ráhagyom, vigyáz rá, amíg én intézek a városban dolgokat, vagy a párommal elmegyünk pár órára. Ez elég rosszul esik mindez nekem, mintha nem engem tekintene az elsődleges biztonságának, anyukájának. Ezért döntöttem úgy most a napokban, hogy pár hétig nem szeretném, ha találkozna anyukámmal, hogy kicsit erősödjön a kapcsolat köztünk, és hogy „leszokjon” anyumról. Mellette bevállaltam mindazt, hogy első óhajára ugrom és felveszem, csak neki szentelem minden percemet, és mással nem törődök. Biztos vagyok benne, hogy nem ez a legjobb megoldás, de a szívem szakad meg, ha azt látom, hogy nem engem akar a gyermekem, hanem a nagymamáját. Úgy érzem ilyenkor mintha elárulna, cserbenhagyna, nem szeretne… :(
Segítségét még egyszer nagyon köszönöm.
Tisztelettel:
H.J.
Kedves J.! Elképzelhetőnek tartom, hogy kisfia észlel valamilyen meghúzódó feszültséget Ön és a nagymama között, emiatt reagál így. Valóban érdekes lenne megnézni, hogy az Önök kapcsolatának megerősödésével, pár hét kihagyás után hogyan reagál a gyermek a nagymama közeledésére. Gondolja végig, mi az, amit Ádám hall, lát, tapasztal az Önök kapcsolatából? Elfogadja e Önt kompetens anyának a nagymama? Miért éli meg rivalizációként, versengés helyzetként a nagymama jelenlétét? Erről nem Ádám tehet, nem ő hagyja magát cserben, ez az Ön szubjektív megélése, ami a valóság egy vetülete, egy kiváltott reakció. Következzék néhány kérdés, amiket, kérem, hogy gondoljon végig:
Milyen mozzanatokból érzi (az idő túlnyomó többségében), hogy kisfia szereti Önt? Miért nem biztos benne, hogy szeretik, lehet, hogy ez nem más, mint a saját bizonytalansága? Van-e meghatározó élménye elhagyással, elárulással, megcsalással kapcsolatban? Ha van ilyen, lehetséges, hogy azokat az élményeket mozgatja meg a csak nyomaiban hasonló szituáció?
Sokszor nem tudunk változtatni egy szituáción, azonban azon, hogy hogyan gondolkodunk és érzünk iránta, azon igen. Próbáljon úgy gondolni a jelenségre, hogy milyen jó, hogy Ádám kapcsolódni tud más személyekhez is, milyen jó, hogy nyugodtan otthagyhatja pár órára, elmehet ügyet intézni, kikapcsolódni kicsit és kipihentebben, feltöltődve térhet vissza Ádámhoz, aki bizonyára szívesen fogadja Önt. Eszembe jutott egy analógia: Ön a kenyér: a mindennapi alapélelmiszer, a sok mindennel fogyasztható, variálható, elengedhetetlen táplálék. Maga az évezredek óta használt, legfontosabb, az életet jelentő étel. A nagymama a krémes, a jutalomfalat, az édesség. Ha tehetné, enne mindennap krémest, kenyér helyett? Ugye, hogy nem?! A nagymama heti egyszeri látogatása különleges, éppen ezért reagál így a gyermek (a rendelkezésemre álló információk alapján).
Remélem, tudtam segíteni az együttgondolkodásban. Ha teheti, kérem, jelezzen vissza a helyzet alakulását illetően.
Üdvözlettel:
Deliága Éva |